Vajon mit tehetnénk mi emberek azért, hogy a világunk tudatosabbá, összetartóbbá, együttműködőbbé váljon?

Nagyon sok mindenre gondolhatunk itt: a környezettudatos élettől kezdve, a rászorulók megsegítésén át, a testet-lelket megtisztító stresszoldó megoldásokig bármire. Mindegyik cselekvést igényel, így sokan már azelőtt abbahagyják egy gondolattal, mielőtt elkezdenék. „Én, aki porszem vagyok a sivatagban, mit is adhatnék hozzá, hogy a világ jobbá váljon?”

Mi van, ha van valami, ami nem cselekvést igényel, még otthonról sem kell kimozdulni hozzá, és mégis hatalmas befolyással lehet arra, hogy a világunk egy jobb hellyé váljon?

Hagyj fel az ítélkezéssel!

Gondolnád, hogy azzal, hogy csökkented, netán abba is hagyod az ítélkezést mások, de főként önmagad felett, több százakra, de akár több ezer emberre is pozitív hatással lehetsz? És itt nem csak azokról a kemény, direkt, bántó ítélkezésekről van szó, amelyek csontig hatolnak, hanem azokról is, amelyeket észre sem veszünk, ugyanis már azzal, hogy megállapítást teszünk valamiről, valójában ítéletet alkotunk. 

Természetesen nem arról beszélek, hogy ne mondjunk véleményt semmiről, mert ez elkerülhetetlen, viszont ha hajlandóak vagyunk a fix nézőpontjainkra is időnként ránézni, hogy működnek-e még, vagy sem, akkor sokkal rugalmasabban, és könnyedebben tudunk bármin változtatni. 

Amiért időnként érdemes aktualizálni a fejünkben lévő dolgokat, annak a ténye, hogy a tudatalattink hajlamos akár egy életre is bebetonozni olyan nézőpontokat, amelyeket nagyon régen meghoztunk a helyes-jó-megfelelő elvén, vagy éppen a helytelen-rossz-elkerülendő dobozba tettük be. Ha sosem jut eszünkbe akár egyszer is megnézni később, hogy aktuális-e még, akkor a megállapításaink is ítéletekké kövesedhetnek az életünkben.

Az ítélkezés csapdája helyett: rugalmasság a nézőpontjaink megváltoztatásában

Az első  – és talán a legkönnyebb  – módja, hogy megszabaduljunk jó néhány korlátozásunktól, ha ránézünk a fix kijelentéseinkre, nézőpontjainkra, és feltesszük a kérdést, hogy működnek-e még, vagy itt az ideje másképp hozzáállni a dolgokhoz. 

Természetesen nem fog senki rábólintani mellettünk, hogy mi a helyes válasz, mert nem is a mások által helyesnek gondolt válaszra van szükségünk, hanem arra, amit érzékelésnek hívunk. Ez még rögtön azelőtt megjelenik, hogy elkezdenénk gondolkodni. Úgymond megérzékeljük a számunkra igaz választ. Lesz egy energetikai ’igen’ünk, vagy ’nem’ünk. 

Az ítélkezés szokása már az anyatejjel belénk ivódik. Valójában életünk kezdetétől fogva „tanuljuk”. Már kicsi gyermekkorban arra nevelnek minket, hogy tudjuk mi a jó, a helyes, és megfelelő, és mi nem az…a környezetünk szemszögéből, és nézőpontjai alapján.

Megtanuljuk, hogy kisebb-nagyobb feltételekhez kötődik az is, hogy mikor vagyunk elfogadhatóak, és mikor nem. Aztán ahogy növekszünk, és bekerülünk az intézményekbe, megtanulunk illeszkedni, alkalmazkodni a közösségekhez, és újabb ítéletekkel találkozunk, ha nem férünk bele a „dobozba”. Itt már beindul az önhibáztatás, önkételkedés, a gyermek elkezdi megkérdőjelezni magát, ha ő nem tud úgy működni, mint a többiek. Ha pedig nem kap elég megerősítést, hogy ő úgy jó, ahogyan van, akkor az önbizalomhiánya csak növekedni fog az évek során. Sok vendégem van, akik még ha különböző történetekkel is jönnek, általában oda lyukadunk ki, hogy nem merik felvállalni önmagukat, mert elvesztek az állandó ítélkezés hálójában.

Mit tehetünk, hogy kilépjünk az önbíráskodásból?

Dr. Dain Heer, az Access Consciousness társteremtője is ír erről. Javasolja, hogy töltsünk több időt a szabadban, hiszen a természetnek nincs ítélete semmi fölött. Ha egy ítéletmentes térben vagyunk, sokkal könnyedebbnek érezhetjük magunkat, nem érezzük magunkon a megfelelés kényszerét, tisztábban ráláthatunk az életünk dolgaira. 

Valójában kihez tartozik az ítélet?

Olyanok vagyunk, mint a szivacs, azonnal felvesszük mások rezgését, gondolatait, érzéseit. Ha feltesszük a kérdést, hogy kihez tartozik ez az ítélet, az esetek 99%-ában felfedezzük, hogy valaki másé, csak valamikor elhittük, illeszkedtünk hozzá. Ha tudatosítjuk, hogy nem a miénk az ítélet, könnyedebben lecsatlakozhatunk róla. 

Mi van, ha sosem voltunk rosszak, sosem rontottunk el semmit?

Talán ez az első ítélet, amit elhiszünk. Rosszak vagyunk, mert éjszaka felébredtünk, mert sokat sírtunk, mert nem akartuk megenni a tökfőzeléket. Alapvetően abból indulunk ki, hogy nem vagyunk jók. De mi van, ha ránézhetünk úgy is erre, hogy ez csak egy érdekes nézőpont, nem kell igaznak és valósnak gondolni? Mi van, ha választhatjuk azt is, hogy úgy vagyunk jók, ahogyan vagyunk, hogy nem kell szerepeket játszanunk ahhoz, hogy elfogadhatóak és szerethetőek legyünk?

Hogyan jutunk el az önbíráskodásból mások hibáztatásáig?

Amikor már nem bírjuk elviselni a sok önbírálatot, amikor már elegünk van abból, hogy a saját hibáinkat soroljuk, könnyebbé válik, hogy másokat megítéljünk, talán így mi is kevésbé tűnünk rossznak. A mások bírálata mindig a kontrollról szól. Az ítélkező emberek sosem boldogok, és általában másokat szeretnének elerőtleníteni.

Amit tudni kell: az ítélet sosem arról szól, akinek mondják, hanem arról, aki mondja.

Van ez a kis ovis mondóka: „Aki mondja másnak, az mondja magára!” Ismerős? És milyen igaz! 

Bármikor, amikor azonosulunk egy ítélettel, jelentse ez azt, hogy elhisszük és egyetértünk vele, vagy tudjuk, hogy nem igaz, ezért ellenállunk neki, és folyamatosan arra törekszünk, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsuk. Mindkét esetben megállítjuk a saját életünk teremtését, és megerősítjük a másikat az ő saját nézőpontjaiban és valóságában.

Nagyon sokszor meg akarjuk érteni, hogy mások mit miért tesznek és mondanak. Ilyenkor bele kell illeszkednünk az ő világába, mert csakis úgy lesz képünk arról, hogy mi zajlik, ha valahol lemásoljuk a másik működését. Majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem is a saját életünket éljük.

A párkapcsolatok erre a legjobb példa, amikor a felek átveszik egymás szokásait, beszédstílusát, hirtelen mindent együtt utálnak, vagy szeretnek. Vagy éppenséggel feladja önmagát az egyik a másikért, azt gondolva, hogy ha mindenben azonosul a másik elvárásaival, akkor működni fog a kapcsolat. 

Mindig van választásunk!

Az ítélkezés témája kimeríthetetlen. A kérdés az, vajon mikor ismerjük fel, hogy mindig van választásunk kilépni abból, ami nem működik számunkra. Mindig van lehetőségünk feltenni egy kérdést, hogy kihez tartozik valójában mindaz, amivel küzdünk, és mi más lehetséges, amit még nem vettünk soha számításba?

Mennyivel békésebb hellyé változhatna a világ, ha minden nap legalább csak egy fix nézőpontunkat megváltoztatnánk? Mit teremtene, ha többé nem gondolnánk magunkról azt, hogy rosszak vagyunk? Mennyivel könnyebb lenne kapcsolódni egymáshoz, ha mindenki tudatosítaná, hogy az ítéletek valójában csak érdekes nézőpontok, nem kell őket igaznak, és valósnak gondolni?

„Amikor te Te vagy, az könnyű. Amikor próbálsz valaki más lenni, az nehéz.” (Dr. Dain Heer)

A cikkemet itt is olvashatod: https://mimagazin.hu/onismeret/2021/06/16/itelet-mi-lehetseges-az-iteleteken-tul/